Amikor könnyű a létezés

Mostanában egyre gyakrabban, mondhatni, hogy napi szinten vágyom ki a természetbe…. az erdőbe, a fák közé.

Gyakran keresem a kiutat a megfelelésből, a saját magam felé táplált folytonos elégedetlenség és maximalizmus szorításából. Néha ezek az érések hatalmas nyomásként nehezednek rám és nehéz a gondolataim között rendet raknom.

A természetben azt tapasztalom, hogy ha leülök, és egyszerűen csak figyelek arra, ami körülöttem van, minden megváltozik.

Csak ülök és figyelem a hangokat, az illatokat, a mozgásokat. Ahogy a szél fújja a leveleket és az ágakat. Ahogy a levelek lehullanak, majd földet érnek. Ahogy a napfény átvilágít a lombok között, és wow…. mennyiféleképpen képes megtörni a fény.

Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy azok a gondolatok, amelyekről korábban azt hittem, soha nem tudok megszabadulni tőlük, egyszer csak elveszítik a súlyukat és valamilyen módon szertefoszlanak.

Ilyenkor olyan könnyű lesz a létezés.

Ráeszmélek, hogy minden céllal történik velünk. Hogy azok az emberek, akik bekerülnek az életünkbe, valamilyen céllal érkeznek, és mi is valamilyen céllal vagyunk jelen mások életében. Olyan, mintha csak egy pillanatra fellibbenne egy képzeletbeli fátyol és valami olyasmibe kapnék betekintést, amit elég lehet egy pillanatra meglátni.

Nem tudom meghatározni, hogy mikor történik, de valami hihetetlenül megnyugtató és felszabadító érzés.

Legutóbb ahogy beljebb mentem a fák közé, és leültem egy kidőlt fára, egyszer csak eszembe jutott egy dal, és énekelni kezdtem.

Egy pillanatra átfutott rajtam a gondolat, hogy lehet, hogy furcsa dolog egyedül énekelni az erdőben. Viszont annyira erős volt a késztetés, hogy nem volt autentikus energiát fordítani az elfojtására. Hagytam magam sodródni az érzéssel.

Különleges, mélyen megérintő élmény volt.

Amikor az ember megérzi, hogy csupán egy parányi része az univerzumnak, és egy pillanatra lehetősége van eggyé válni valami nagyobb egésszel, akkor az elengedés magától megtörténik.

Van, hogy a minket körülvevő nagyobb egység megtapasztalásától könnyek szöknek a szemembe. Ilyenkor van egy kézzelfogható élményem arról, hogy ennek a nagy egésznek én is a része vagyok.

Egyszeriben jelentéktelenek lesznek a problémáim, a gondolataim, a kontrollra való törekvéseim. Könnyű átélni a minden a helyén van, minden jó úgy, ahogy van élményét.

Ilyenkor a jelenbe kerülök, az itt és most-ba.

Wow, mennyire nagy ereje van a jelenlétnek.

Sokszor halljuk, hogy csak a jelen pillanat igazán a miénk. *

A múltunk már nincs, a jövőnk még nincs, csakis a jelen pillanat az, amiben cselekedhetünk. A jelen pillanat az, ami tartalmazza a múltunk és a jövőnk minden egyes pillanatát. De a legfontosabb, hogy benne van a cselekvés lehetősége. Ezért hatalmas ereje van. Érdekes azonban, hogy amikor sikerül az egységet megtapasztalni és a jelenbe kerülni, ezt a hatalmas energiát, életerőt, a végtelenség érzését magunk is birtokoljuk. Valójában amikor a jelenben vagyunk nincs lehetetlen számunkra.

Gyakran játszom azzal, hogy ezt az energiát, ennek a megtapasztalásnak az érzését igyekszem beazonosítani a testi érzeteimben is. Mit érzek ilyenkor, hol érzem azt. Ezzel könnyebb felidézni ezt az érzést, ezt a megtapasztalást később is, amikor úgy érzem, hogy jó lenne egy kicsit kapcsolódni önmagamhoz, a bennem lévő végtelen erőhöz, amikor kellene egy kis nyugalom, kitartás, egy kis tisztánlátás a hétköznapok gondolati forgatagában. Néha az elengedés, a terhek lerakása is spontán megtörténik egy ilyen megtapasztalás hatására.

*Már ha szükséges a birtoklás szemszögéből rálátnunk erre. Ebben a dimenzióban szükségünk van arra az illúzióra, hogy valamit birtoklunk, valami a kontrollunk alatt van. Pedig valójában nagyon csekély azoknak a dolgoknak a száma, ami kizárólag a mi befolyásunk alatt van, amit mi irányítunk. Persze azokat a lépéseket, amik rajtunk múlnak, szükséges megtennünk a fizikai világban való boldogulásunk érdekében.